2013. szeptember 20., péntek

Kezdjük egy kis reklámmal, mert az jó nekünk:

http://exxxtra.hu

03. csütörtök

Még egy utolsó lista ellenőrzés, hogy mit hagyok itthon, aztán egy mély lélegzet, és irány a montenegrói Sveti Stefan, a Balkánturiszt 2013-as kalandrally futamának rajtja. A  számtalan megközelítési lehetőség közül a lassú, ámde legrövidebb utat választottam, egyenesen délnek, Bosznián keresztül. Két napot szántam a műveletre, hogy nyugodtan körül tudjak nézni a rég nem látott tájakon. Jó is, hogy hagytam időt magamnak, mert mindjárt az első kilométereken jelentkezett a nem várt műszaki probléma. Az autóm 90 fölé gyorsulva elkezdett beremegni, ami a kerekek centírozatlanságának egyik durva jele. Mindjárt Diósdnál meg kellett hogy szakítsam az utamat és bementem egy gumishoz, hogy nézze meg, mi a gond. Talált is egy jókora sárrögöt a felni belső felén, amit még a hétvégi csopaki versenyről hoztam el szuvenírnek, de ólmot is jócskán kellett pakolnia a kerekekre.
Szerencsére a probléma megszűnt, így vidáman, a ragyogó őszi napsütésben folytattam az utam. Az M6-os autópályán gurultam a horvát határ felé és áthaladtam az ominózus alagúton, ami sokak szerint teljesen indokolatlanul fúrtak a nemlétező hegy alá. Szerintem meg nagyon is indokolt, csak nem műszakilag, inkább mikrogazdasági szinten. (Nagyon mikró :)
Mohácsnál a határon semmi vész, konkrétan tök egyedül voltam, nem is tartott az átkelés három percnél tovább. A horvát szakaszt gyorsan abszolváltam és nem sokkal dél után már bosnyák területen autóztam. A 17-es út a Bosna folyó mentén halad, többször keresztezve azt. Az eddigi lapos táj kezd dimbes-dombosba váltani, és feltűnnek az első minaretek is.
Az épületek elhanyagoltak, többségük nincs is bevakolva, aztán egyszer csak feltűnik egy cifra palota, talán egy benzinkutasé lehet, merthogy az itt is nagy biznisz. Egymás után sorakoznak a kis maszek kutak, nem is látni nagy multik logóit. Az útmentén felváltva látni keresztény és muszlim temetőket is, mint ahogy jól megfér egymás mellett a templom és a mecset is. No meg a kocsma, de ez így van rendjén.
A nap már kezdett lebukni a hegyek mögé, amikor elértem Szarajevót. Sikerült belecsöppennem a délutáni csúcsba, és már a külvárosban araszolnom kellett a dugóban. Így viszont lehetőségem nyílt jobban körülnézni, milyen változások történtek az elmúlt harminc évben, mióta utoljára itt jártam. Meg kell hogy mondjam, az első benyomásom kicsit csalódott volt, a külső kerületek siralmas látványt nyújtanak.
Egy nem nemzeti dohánybolt.
Madártávlat (szemüveg nélkül)
Aztán ahogy beljebb értem a városba, egyre szebbek lettek a házak, gondozottak a parkok. Szarajevót kelet-nyugati irányban a Miljacka folyó szeli ketté és a vele párhuzamosan futó háromsávos főút. A centar táblákat követve bejutottam az óvárosba, ahol a legnagyobb meglepetésemre még ingyen parkolóhelyet is találtam. Igaz, már elmúlt hat óra és az októberi csípős szél sem csábította az embereket egy kis korzózásra.
Old timer villamosok még a jugoszláv időkből
A bazársor
Nem kell ide ecset, frissen mázolt torony.  :-/

04. péntek

A szállodám, Szarajevó nyugati végében volt, egy elegáns kertvárosi környéken, eléggé eldugva az egy-kétszintes lakóházak közé. Nyitásra lementem reggelizni, de a helyiséget elfoglalták a törökök. Egy népes turistacsoport érkezhetett az éjjel, mert tegnap este még nyomuk sem volt. Végig kóstoltam a birkakolbász és báránysonka választékot, majd sietve távoztam, hogy a reggeli csúcs előtt el tudjam hagyni a várost. A bosnyák főváros jó magasan fekszik a hegyek között, de még így is meglepett, hogy a szélvédőmről kaparnom kellett e jeget.
Elhagyva a települést, a hegyek egyre magasabbak, az út egyre kanyargósabb rengeteg lakott területtel súlyosbítva. Alig lehet haladni, hol egy túlterhelt kamion, hol egy lassan döcögő traktor állja el az utat.
A Neretva völgyébe érve megállapítom, hogy ez a folyó még mindig olyan csodálatos smaragd zöld, mint régen. Annyi a változás, hogy az új út már fent fut a hegyoldalon ezért aztán nem látszik olyan sokszor a víz, mint anno, amikor még a jó öreg Wartburggal kanyarogtunk a partja mentén.
Mostar pedig valóságos kis ékszerdoboz. A híres híd, és a körülötte lévő óvárosi rész nagyot fejlődött, mióta itt jártam. Egymásba lógnak a jobbnál jobb éttermek és rengeteg igényes szuvenírárus tarkítja a színes forgatagot. Ottjártamkor egy szlovén srác éppen ugrást hajtott végre a szamárhátú híd felső holtpontjáról a turisták nem kis örömére.
Mostart elhagyva nyugatnak vettem az irányt Hercegovina felé és a forgalom drámaian visszaesett az úton. Úgy látszik, Montenegróval nem annyira kereskednek, mert szinte mindegyik kamion Dubrobvnik felé hajtott. Két órakor már a határon voltam úgy, hogy közben még körülnéztem egy monostorban is, ami az út mentén volt
Ez a környék már tele van szerb zászlókkal és cirill feliratokkal. Egy útszélén álló összefirkált tábla hirdeti, hogy szerb autonóm területre érkeztünk. Ez aztán jó terepet kínált a különböző nemzetiségűeknek, hogy obszcén feliratokkal üzengessenek egymásnak.
A határon megint egyedül voltam, pedig már péntek délután volt. Mi van, itt senki nem kirándul? Vadonat új utat építettek a hegy másik oldalára, mint amit a térképem jelzett. Ez később lekanyarodott a tengerpart irányába és soha nem csatlakozott össze a régi úttal, ami viszont levágja azt a kurflit, amit én nem szerettem volna bejárni. De nem bántam, mert a tengerpart itt csodálatos, nem lehet betelni a látvánnyal.
Ez itt Kotor:

Ez is :)
Sveti Stefanba érkezve megvolt az első navigációs feladatom, amit magamnak csináltam. Már otthon gyanús volt, hogy az apartmannak nincs házszáma, csak egy utcanév, de nem aggódtam, mert megadták a pontos GPS koordinátáit és az nekem bőven elég. Aha, csak arról nem volt szó, hogy az épülethez nem vezet út. Hosszas bolyongás után letettem az autót és a navigálás konzervatív módját választottam. (Érdeklődés fűtől, fától.) A meredek hegyoldalba épült városka egyes pontjait nemhogy autóval nem lehet megközelíteni, de még gyalog is csak egy kusza, szövevényes lépcsőhálózaton át, ami átvezet néhány magán teraszon is. Tomb Raider pálya live. Végül kitartásomat siker koronázta, mert megtaláltam a kereskedelmi szálláshelyet, a gond csak az volt, hogy recepció helyett egy kevésbé barátságos pitbull várt az ajtóban. A kutyaugatásra aztán előkerült a házinéni a szomszédból és megmutatta a szobámat, aminek erkélyéről páratlan panoráma tárult elém. Még a végén egy jó kis török kávéra is meghívott. Próbáltunk beszélgetni, de ez elég nehezen ment, mert a néni nem beszélt angolul, az én orosz tudásom meg már akkor is kevés volt, amikor ki kellett állnom Palamarcsuk tanárnő elé felelni.

05. szombat

Ahhoz képest, hogy tengerpart és mediterrán éghajlat, tök hideg volt az éjjel. Még jó, hogy kétágyas szobát kaptam, így a másik ágyról is leszedtem a vékonyka takarót. Reggel aztán összepakoltam a cuccomat, és akkor hasított belém a felismerés, otthon hagytam a fényképezőgép töltőjét. Ez nemcsak azért gáz, mert képek nélkül ez a blog sem lesz élvezetes, hanem mert a versenyfeladatokról fotókat kell készítenem. Talán lesz a társaságból valaki, akinek hasonló gépe van.
Reggel nyolckor osztották ki a feladatlapokat, és akik ádáz küzdelmet folytatnak a dobogós helyekért, azon nyomban el is startoltak. Én szép komótosan bepötyögtem a koordinátákat a GPS-be és csak utána indultam neki a mai etapnak. Az út nagy része montenegrói területen, aszfalton vezetett egy csodálatos kanyonon keresztül, majd át több hegygerincen. A táj emlékeztetett az erdélyi hegyekre, csak itt a népek nem beszéltek magyarul. Gyakorlatilag megkerültük Albánia északi csücskét és egy kevésbé frekventált határátkelőn léptünk be az ország területére.
Itt aztán volt off road dögivel. A műutat rögtön elhagytuk és megkezdődött a végeláthatatlan szerpentinek sokasága kőomlásokkal és szakadékokkal tarkítva. Ha Montenegrót Erdélyhez hasonlítottam, akkor az albán csúcsokat inkább a Dolomitokkal tudnám párhuzamba állítani. Lenyűgöző látványt nyújtottak az égbetörő sziklacsúcsok, kár hogy nem igazán tudtam élvezni, mert a tekintetemet egy pillanatra sem mertem levenni a kanyargós, keskeny útról, ami gyakran több száz méteres szakadék peremén haladt.
 Csacsi veszélyben
Besötétedett már, mire megtaláltam a kempinget, nagyon tiszta, kulturált hely. Mindjárt kipakoláskor egy kellemes élményem volt, a zöldpaprika és a kolbász között megtaláltam a fényképezőgép töltőjét.

06. vasárnap

A mai napot az itineren lévő intelmek jellemzik legjobban:
„Idei túránk egyik csúcspontja mindjárt a második napon következik, az út az Albán Alpok szívébe, Thethi-be. A táv hossza becsapós, ráadásul egy szép és új aszfaltúttal kezdődik, de ne hagyd magad elaltatni, kb. hat óra szigorú offroad következik! Skhodrában tankolj fel mindennel, később erre nem lesz mód! A táj megkapó, sokszor nem hiszed majd, hogy ez fokozható, és mégis. Tényleg egészen klassz helyeken megyünk, hegyre fel és le, majd ismét fel... Ne állj meg túl hosszan, pihenni persze kell, de lehetőség szerint haladj! Amikor már azt hiszed, hogy közel vagy (egyre fehérebbek a kövek), akkor jön a neheze! Még a szálláshelytől 40 méterre is kellett dugnunk egy felezőt, olyan jó az út :)
Itt ejtsünk néhány szót magáról a helyről. Thethi még az elzárkózás idióta politikáját követő, Enver Hoxha alatti Albánián belül is elzárt hely volt. Akkoriban nyolc, önellátó család élt itt, mind hívő keresztények, ők gondozták XIX. században épült templomukat. Ide még bunkert sem építettek, annyira megközelíthetetlen volt. Még ma is elég kegyetlenek a körülmények, novembertől áprilisig tart a tél, ha nagy hó van, egyik irányból sem jön föl semmi. Ha ők le akarnak menni, hét (!) óra gyaloglás a hágón át a faluig (Boge), ahonnan van busz Skhodrába. Internet nincsen, mobilhálózat is csak addig, amíg tart az adótorony aggregátorában az üzemanyag, illetve amíg fel tudnak menni tankolni. Thethiben nincsen bolt és nincs benzinkút”
Nos ebből minden igaz, csak szorozd meg kettővel! Én a „könnyebbik” utat választottam, de még itt is halálfélelmem volt az 1600 méter fölötti, keskeny szerpentinen. Az utat hol öklömnyi kövek, hol egészen apró kavicsok lepték el, közös bennük az volt, hogy mindegyik csúszott, és ez nem jó érzés, amikor az ember kereke centiméterekre van a tátongó szakadék peremétől. Egy szó mint száz, alsót kellett cserélnem az út végére, pedig még csak három napot volt rajtam. :) 
Már épp átkeltem az utolsó patakon, láttam a völgyben lévő szállásunkat, kezdtem fellélegezni, hogy ezt a napot is túléltem, amikor egy teherautó jött szembe. Visszatolattam az utolsó kiszélesedésig, és szinte felpasszíroztam magam a sziklafalra, de a billencs sofőrje nem akart a szakadékban kikötni, ezért úgy döntött, inkább nekem jön, és végig húzta az autóm bal hátulját.

07. hétfő

Csípős hidegre ébredtünk ebben a világtól elzárt völgyben, egy autentikus kőházban, ahol el voltunk szállásolva. Vendéglátóink reggelivel kedveskedtek, amit gyorsan befaltunk és már indulni is kellett, mert a hágón átvezető utat 10-től lezárják egészen délután négyig építési munkálatok miatt. Márpedig odáig eljutni sem megy ripsz-ropsz, mivel elkezdett esni az eső az amúgy sem veszélytelen hegyi ösvény még csúszós is lehet.
Végül aztán mindenkinek sikerült épségben lejutni a hegyről, még a motorosok is megúszták esés nélkül. Innentől egy jódarabon aszfalton zajlott a pontvadászat útba ejtve a shkodrai várat és sok érdekes helyet. Kár, hogy az ég reménytelenül szürke és folyamatosan esik, mert így sokat veszít a panoráma élvezeti értékéből.
Az utolsó feladat már a tengerpartra esett, ahol volt alkalma leesni az államnak, mennyire kiépült ez a rész, és hogy úgy egyáltalán mekkora fejlődésen esik át évről évre az a méltatlanul elfeledett ország.


08. kedd

Óriási mulatozás volt az éjjel, persze csak kulturáltan, ahogy az rendes terepesekhez illik. Kihasználtuk, hogy nem volt más vendég a hotelben, és valaki lecseréltette a halkan duruzsoló helyi muzsikát egy kis magyar zenére, ami aztán egyre hangosabban szólt. Az otthonról hozott gyomorerősítők fogyásával fordított arányban emelkedett a hangulat, végén többen táncra is perdültek. És amikor a pincéreknek már nem volt őszinte a mosolya, akkor került csak elő egy zongora, ami inkább díszként szolgált a recepciónál, ahogy azt a lehangoltságából meg tudtam állapítani. Az LGT-t és Charlie-t leváltotta a mi kis csapatunk, és felharsantak a jól ismert nóták, de nem ám csak úgy tábortűz szinten, volt hogy profi, négykezes kíséret mellett.
Ehhez képest reggel mindenki ott volt az eligazításon, még ha nem is annyira üdén, és átvettük a mai feladatlapot, ami egy könnyű napot ígért nehéz off road speciál befejezéssel. Elhagyva a népszerű üdülőhelyet Durrest, egy rövid szakaszon autópályán lehetett haladni. Persze ez nem valami EU konform sztrádát kell elképzelni, itt simán rohangálnak a tyúkok az út szélén, és a helyiek sem csinálnak problémát abból, hogy visszakanyarodjanak, ahol éppen kedvük szottyan. Aztán a pályát elhagyva, dombos tájakon vezetett át a legkülönbözőbb minőségű út. A legérdekesebb az volt, amikor egy valaha volt olajmezőt kereszteztünk. Rendes falvak és tanyák egymás után, mindenhol ott a kis háztáji, és mintha misem lenne természetesebb, a veteményes végében ott az olajpumpa. Atom rozsdás mindegyik, valószínű, hogy már sok éve nem üzemelnek, ettől függetlenül a környéket a mai napig belengi az édeskés kőolajszag.
Olajkutat minden kertbe!
Éppen egy óra volt, amikor a nyolcas feladathoz értem, ami egy étterem mellett volt, gondoltam beülök valamit harapni. A tulaj széles mosollyal invitált be, és étlap helyett mindjárt ajánlotta a ház specialitását, a grillezett disznóhúst. Ám legyen, hagytam jóvá, így talán nem vesztegetek el túl sok időt itt. Pontosan egy óra után szakadt el végleg a cérna. A főnök és egyben pincér és hitegető ember folyamatosan mondogatta, hogy mindjárt hozza a kaját, de valahogy rám nem került sor. Felálltam és angolosan távoztam. (Bár az nem tudom milyen.)
Kímélni akartam a technikát és az idegrendszeremet, ezért az atom nehéznek beharangozott speciál szakaszt kihagytam, ehelyett felgyalogoltam a berati várba, hogy áldozzak egy kicsit a kultúra oltárán. Bár ez kissé képzavar, hiszen a várban a sok lakóház mellett egy mecset található.
Berat


09. szerda

Az itiner szerint ma egy folyómederben vezet az út hosszú kilométereken át, amiben persze folyó is jön-megy, annak rendje s módja szerint. Hallok egy kis csapágyzúgást a jobb első kerékagy felől, ezért úgy döntöttem, nem kínozom az autót még a folyami kavicsokon is, hanem offolom a mai etapot és elmegyek kirándulni, persze úgy, hogy estére én is odaérjek a koszovói határ menti városkába, ahol a szállás van.
Végig aszfaltúton haladva kimentem az ország keleti végébe az Ohridi tóhoz. Onnan egy huszárvágással átruccantam Macedóniába és északon vissza Albániába, mert az úgy viccesebb, és mert ott két gyönyörű víztározó mellett halad az út. A határon nem volt különösebb gond, csak a macedón finánc nem értette, mit keresnek a hatalmas márványkavicsok a hátsó ülés előtt. Balansznak van ott - mondtam - meg jó vele kitámasztani vele a kereket az emelkedőben, de természetesen kerti dísznek guberáltam egy elhagyatott kőfejtőnél.
Visszatérve Albániába újból felszaporodtak az út menti autómosók. Elképesztően sok „Lavazh” van errefelé, néha olyan érzésem van, hogy több van belőlük, mint autó. Egészen a kis srác vödörrel a kezében stílustól a gőzborotvás, kiporszívózós változatig. Nem viccelek, az egyik ötven házas faluban legalább húsz ilyen mosó volt.
Sikerült még világosban beérnem Peshkopiebe, ez itt a helyi Ózd, nagyon súlyos. A hotel egy kész időutazás a hatvanas évekbe, de tiszta és van meleg víz. Legalábbis most, mert a mezőny zöme még nem érkezett be.
Albán szamár


10. csütörtök

A tegnapi nap komoly erőpróba volt a vállalkozó szelleműeknek. Volt folyómederbe süllyedés, motor beázás, zárlat és egyéb műszaki probléma. Nem is nagyon kellett altatni senkit.
Reggel egy gyors adományozással kezdtük a napot. Elkísértem a dokiék csapatát a helyi kórházba, ahol hasznos egészségügyi eszközöket adtak át a gyengén felszerelt intézménynek. Onnan azonnal indultunk is megkeresni az aznapi feladatokat. 
Az út ismét gyönyörű tájakon vezetett, de sajnos ez is tériszony pozitív rész volt, Hosszú órákon át kanyarogtam olyan hegyi utakon, amiről még a gyalogkakukk is leszédült volna. Amikor meg végre leértem a völgybe, egy tajtékzó folyó várt, felette egy rozsdás vashíddal, ami valójában csak egy váz volt és néhány ráfektetett deszkán kellett egyensúlyoznom a három tonnás autóval. Mindez persze remek témát ad az esténkénti összejövetelen, ahol mindenki elmondhatja mekkora szög áll ki a gumijából, vagy hány percet töltött a mozgó deszkák rendezésével, mielőtt rámerészkedett volna a hídra.
Délután volt már, mikor megérkeztünk a koszovói határhoz. Egy újabb előítélet omlott össze előttem. A nemrég háború sújtotta kis ország egy teljesen európai határátkelővel várt, ahonnan végig autópálya vezetett be a fővárosba. Prishtina egy gyorsan fejlődő nagyváros, az út mentén elegáns kirakatok, a kávéházak teraszán jól öltözött emberek trécselnek. Már csak a számtalan KFOR feliratú jármű emlékeztet arra, hogy nemrégiben itt még nemzetiségi villongásoktól voltak hangosak az utcák.


11. péntek

Kakaskukorékolás helyett müezzin imára ébredtem. A gond csak az, hogy a minaret itt 5:47-kor indít, és jó nagy hangerővel árasztja az igét. Remek hangulatban zajlott az utolsó közös reggeli a prishtinai szállodában, és éppen a szokásos kecskesajt adagomat majszoltam, amikor megkeresett a Katasztrófaturiszt csapata, hogy nem vinném-e el őket a célig, merthogy sokat próbált Subarujuk beadta a kulcsot. És akkor már begyűjthetnénk a maradék pontokat, mert ők bizony elég jól állnak az összetett versenyben. A versenybírók szerint az csak úgy lehetséges, ha én lemondok az eddig gyűjtött pontjaimról. Természetesen igent mondtam és a lerobbant autójukról átkerült az enyémre a 06-os rajtszám. Sikerrel oldottuk meg a mai napi feladatokat és olyan gyorsan lezavartuk a mai, több mint 800 kilométert, hogy elsőkén gurultunk át a jászberényi célvonalon. Így történt, hogy a mezőny végéről egy huszárvágással a negyedik helyre ugrottam (legalábbis az autóm :)
Itt még egy utolsó eszem-iszom, dínom-dánom mellett a győztesek átvették a díjakat és megköszönhettük a szervezők munkáját, akik egy nagyon jó kis versenyprogramot rittyentettek össze idén is. 

Epilógus:
Albánia tök jó hely, menjetek!

Vissza a főoldalra